Krisztus betlehemi születését ünnepeljük, hogy elhihessük, isteni élet van bennünk. E néIkül az ünnep nélkül nem vennénk észre az isteni életet önmagunkban. Azt tartanánk éIetnek, ami kifelé látható: munkánkat, sikereinket és kudarcainkat, emberi kapcsolatainkat, az elismerést, figyelmet, szeretetet, mindennapi örömeinket és szenvedésünket. Elkerülné a figyelmünket, hogy maga Isten van bennünk. Sok-sok szimbólumra van szükség, hogy a tények hatalma ellenében higgyünk abban a titokban, hogy Isten belépett világunkba.
Karácsonyfát állítunk, gyertyákat gyújtunk, karácsonyi énekeket éneklünk; mindezek képszerűen hirdetik Isten megtestesülésének titkát. Meghitt dallamaikkal megértetnek valamit abbóI, hogy világunk Isten eljövetelével megváltozott, és benne egy kicsit otthon érezhetjük magunkat. Amikor e dalokat énekeljük, új lehetőségeknek adunk teret önmagunkban: a szeretetnek, gyengédségnek, a rácsodálkozás képességének, a meghatódottságnak és az érzelmeknek. Megénekeljük a jászolban fekvő isteni Gyermeket, hogy kifejlődjenek bennünk a gyermek tulajdonságai: a nyitottság, az elevenség és őszinteség, az üdeség és romlatlanság.
Isten bennünk születik meg, amit Angelus Silesius e jól ismert szavakkal fejezett ki:
SzüIessen meg bár Krisztus ezerszer Betlehemben,
ha benned nem szüIetik meg, örökre elvesztéI.
Hitvalló Maximosz hasonlóképpen fogalmaz:
Isten Igéje, mely egykor test szerint megszületett…
szakadatlanul meg akar születni azok lelkében, akik vágynak rá'
Az a gondolat hogy Isten megszületik az emberben, végighúzódik a német misztikusok írásain.
Johannes Tauler szerint napjaink minden szenvedése csupán e születés vajúdási fájdalma a lelkünkben.
C. G. Jung szerint Isten ilyen megszületése felé irányul az ember önmegvalósítási szándéka. Ha Isten megszületik bennünk, akkor az ember el tud szakadni kis énjétől és eljut tulajdonképpeni lényéhez, önmagához. Isten bennünk lakása nélkül nem juthatunk el ön-magunkhoz sem. Ám az ember ezt nem tudja saját eszközeivel előidézni. Isten műve az.
Benső csendünkben születik meg Isten a lélek legbelsejében,
az értelem parányi szikráiban születik meg.
Ahol a lélek a legtisztábbat, legnemesebbet és leggyengédebbet képes nyújtani,
ott kell megtörténnie:
a mély hallgatásban,
ahová semmilyen teremtmény és semmilyen kép nem jutott be soha.
Megsejthetünk valamit e titokból, ha egyszer karácsonykor csendben leülünk a jászol elé és hagyjuk, hogy az hasson ránk. Ahová se a gondolataink, se a szándékaink nem jutnak el, ott van a jászol bennünk. Ott pihen az isteni Gyermek. Isten épp oly gyengéden, alig észrevehetően van bennem, mint ez a gyermek. Ha Isten gyermekként bennünk él, akkor a gyermek titkából valami belénk is áthatol. Csendesek, óvatosak és gyengédek leszünk. A gyermekben felfedezzük saját őszinte lényünket, és mély béke tölt el, ha a hallgatásban eggyé váltunk önmagunkkal.
Annak viszont mindig tudatában kell lennünk, hogy csak istálló vagyunk, amelyben Isten megszületik. Nem palota, mely kész Isten elszállásolására.
……….
Az ünnepnek kell rávilágítania arra,
hogy Isten istállóban születik,
jászolban nyugszik, ökörtől és szamártól körülvéve,
és épp a pásztoroknak (lelkünk kevésbé előkelő részeinek)
kell eljönniük e gyermek imádására,
míg legnemesebb részünk,az értelem
mentegetőzve hátra marad:
nincs hely a szálláson!
És szükségünk van az énekekre és gyertyákra,
hogy hinni tudjuk,
Isten születése új húrokat pendíthet meg bennünk.
(Anselm Grün – Michael Reepen)
